Érzem. Érzem, hogy fáj,
érzem, ahogy haldoklom.
Közel az ismerős halál,
simogatja az arcom.

Szívem gyorsan ver,
már nem úgy dobog,
ahogyan kellene,
elhasználódott, ütött-kopott.

Remegnek kezeim,
üres már a tüdőm,
szűkülnek az ereim,
messze már az erőm.

Végiggondolom a múltam,
az eltékozolt éveim,
azt aki idáig voltam,
az elásott emlékeim.

Aztán újra hajnal van,
elmúlt a fájdalom,
könnyebb a nappal,
elfelejtem a panaszom.

Azt hiszem, képzelt beteg
vagyok az éjszakába zárva,
győzött az élet a halálon,
a valóságra váltva.

2016.04.14.

Éva