Kedves Látogató!

 Két éve kezdtem el verseket írni, azóta a lényemmé lett az alkotás. Alkotni valami újat, megfogalmazni mit is érzek, leírni amit látok.

Versekkel sokkal szebb az életem.

 Néha visszaolvasom a régebbieket és meglepődöm magamon, hogy mertem ezt vagy azt leírni, vagy hűha, hogy jutott ez eszembe! Mert lehet, hogy nem rímel, lehet nem érzel semmit miután elolvasod, de úgy érzem, hogy valamit már leadtam ebben a világban, valamivel hozzájárultam mások életéhez. Már általános iskolában is jobban szerettem a humán tantárgyakat, és már akkor írtam kisebb szösszeneteket, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire vihetem. Hogy dőlni fognak belőlem a szavak. Amikor írok, megszűnik a külvilág. Csak én vagyok és a tollam. Csak én és a szavak. Az érzések.

Ha arra gondolok, hogy nem tudok valamit elmondani, akkor valami azt mondja: "Hát írd le!" 

 Nagyon jó kiírni magamból a világ szomorúságát, a világ valóságát, az én belső, állandóan alakuló lényemet. Mert nem csak menni kell és élni, bele a vakvilágba. Minden lépésnél megállhatok, elgondolkodhatok, hogy jó helyen vagyok-e, hogy merre szeretnék tartani. Mostanában egyre jobban odafigyelek erre, bár szerintem rengeteg meggondolatlan döntést hoztam eddigi életemben. Egyet azonban nagyon nagyra értékelek, hogy Isten mellett döntöttem.

 Mélypontokból és fénypontokból áll az életünk, én viszont hiszem, hogy a múltam, az a fránya, kellett ahhoz, hogy ma ez a lány legyek. Aki verseket ír, aki szeret emberekkel lenni, aki buzdít. Kellettek a kemény pofára esések, hogy most itt tartsak, Istennel éljek.

Mert Isten minden helyzetből kihozza a lehető legjobbat. Mindent jóra tud fordítani! 

  Megváltoztam. A célom az, hogy jobbá és szebbé tegyem a világot! Kis lépésekben persze. Én megpróbálom. Te megpróbálod?

 Továbbra is működünk, a magunk és mások érdekében! 

        Üdvözlettel: Évi