Béke ül a sötét temetőben,
mécsesek fénye ringatózik,
koszorús keresztek állnak büszkén,
mind az ég felé nyújtózkodik.
Gyász lengi be a fények városát,
fél, ki meghallja a síri csöndet,
nem meri háborgatni a holtak nyugalmát;
csak halk lépteket hallani, s
a száraz, lehullott levelek ropogását.
A nyugodt béke már-már félelmetes,
egyszer én is részese leszek a csöndnek
és a mennyország kegyes oltalmának,
de addig marad a zűr és a felfordulás,
az elveszett lelkek szörnyű kiáltása.
Marad a ködös emlék, hogy aki meghalt: élt,
nevetett és fogta remegő kezemet,
nem fekszik itt síri csöndben, hanem 
újra él a megsárgult fényképeken.

2015.11.02.

Éva