Novemberi nap szűrődik át a homályon,
egyedül állok az ázott betonon.
Eszembe jutsz.
Felidézem emléked, de alakod ködbe vész,
mint felszálló varjú szárnycsapása.
Próbálok rád emlékezni:
hangod, kezed, nagyapás nevetésed...
mind átlátszó köpeny fedi,
csak remélni tudom, hogy
nem foglak soha elfejteni.
Fényképek és videók: az nem te vagy,
nem adsz tanácsot, nem szorítod sovány kezem,
nem érzed már a melegséget.
Szeretnék beszélgetni veled, mint régen,
szeretnék veled együtt nevetni...
De már nem tudom milyen voltál egykor,
szégyen ez;
de nem adom fel, ha emléked
számomra ködbe is vész,
egy részed bennem örökké él.

Éva

2015.11.05.