Kételkedem magamban,
meginog a gyenge léc,
aztán Ő jön és betakar,
mit számít már a lét.

Mérhetetlenül fájdalmas,
ha átölel a Szomorúság,
minden mosoly ártalmas,
mikor vigasztalni próbál.

Érzek minden lélegzetet,
sírás haldoklik torkomban,
barátságos kezek integetnek,
mégis zuhanok elhagyottan.

Szentimentalistán bámulom
esőfelhők táncát az égen,
bánatom el nem árulom,
mivel magam sem értem.

Ha mindenki boldog akar lenni,
én vállalom, hogy szomorú,
nekem nincs mit veszteni,
hisz fejemen nem volt még koszorú.

A Szomorúság minden nekem,
nem kell társ, barát vagy anya,
a Szomorúság rejtelem,
menedék: ápol és eltakar.

Ma különösen szürke
a külvilág számomra,
ma minden ember bűne
kívánkozik az irgalomra.

Ennyire rossz ember lennék?
Nem vagyok jó senkinek?
Búsan világgá mennék,
úgysem hiányoznék senkinek.

Csak az elkeseredettség 
beszéli tele fejemet;
hogy hallgatok-e rá még?
Épp bekötözi szemeimet:

én vagyok, és a világom,
nincsenek keserű könnyek,
csak magányos szomorúságom,
Ő átölel, s én belesüppedek.

2016.03.19.

Éva

(Kép: weheartit.com)