Hátrahagynám a fákat,
a falakat, a házat,
a kertet, a virágokat,
a csöndet, a rigókat.

Hátrahagynám a szobát,
a nagy, üres ablakokat,
az íróasztalon a lámpát,
a könyveket, a lapokat.

Hátrahagynám az éveket,
széttépném a régi emlékeket,
írnék boldogabbakat, szépeket,
és összegyűrném a régieket.

Hátrahagynám a piszkot,
a tehetetlenül szaporodó sok koszt,
az ember bőrén a mocskot,
letisztítanám a rengeteg port.

Hátrahagynám a gyűlöletet,
a haragot, mi bús szívet etet,
a helyet, hol mindenki megvet,
a falut, melyben a családunk szenved.

Hátrahagynám és elköltöznék,
ahol a hegyeket völgyek ölelnék,
szabad lenne lényem, nem lenne kötelék,
nem kísértene a sok csúf emlék.

Hátrahagynám, ha tehetném,
de minden marad a helyén:
kőbe vésve minden emlék,
minden marad, ahogy tették.

Hátrahagynám, de felkeresne,
szívem békére úgysem lelne,
így a vándorútnak mi értelme?
Itt maradok, porba verve,
a sok gonddal szembenézve.

2015.04.22.

Éva