Szakadatlanul álltam,
az élet viharában,
türelmesen bíztam,
pajzsom oltalmában.

De kardok tűhegye
fúródott szívembe,
golyók permete
hatolt a vértembe.

A legnagyobb harcban,
a legsötétebb órában,
elengedtem pajzsomat
és így kiáltottam:

“Hol vagy Istenem,
miért nem segítesz?
Miért nem vagy velem,
és veszed le a terhem?”

Aztán szemem meglátta:
rám vetült az árnyéka,
hatalmasabb volt, mint valaha,
beterített óriási oltalma.

Én csak a földön hevertem,
árnyékában pihentem,
miközben Ő szenvedett,
átvéve a terhemet.

“Én mindig itt vagyok veled,
még ha te ezt észre sem veszed.
Én bűnhődtem, hogy békéd legyen,
az én sebeim által gyógyítlak meg.”

A zaj elhalt körülöttem.
Ő kezét nyújtotta értem,
talán meg sem érdemeltem,
s törölgettem könnyes szemem.

“Ne menj el” - halkan kértem.
“Én nem hagylak magadra téged
és nem hagylak el, jegyezd meg,
begyógyítom minden sebedet.”

Úgy lett, ahogy mondta,
szívemben hegek sorakoznak,
és magasztos árnyéka
vetül rögös utamra.

2015.10.10.

Éva

(kép: weheartit.com)