A nyitott ajtóban álltam,
kegyetlen érzelmek viharában,
csak nyeltem a vádakat s a gyűlöletet,
így eljött a pont. Döntenem kellett.

Beléptem egy új helyre,
ezáltal egy boldogabb életbe,
az ajtó mögöttem becsukódott,
már csak emlékek tára. Hátrahagyott.

Elmerültem a mosolyokban,
az ölelésben, a reményteli szavakban;
mintha a sok rossz meg sem történt volna,
mígnem a régi ajtón kopogtattak.

Nem akartam elhinni,
a sebeket nem akartam feltépni,
rájöttem, az ajtóm nincs bezárva,
itt volt végig: tárva-nyitva.

Hátha benyitnak csak,
így a múlt fedve marad,
hátha csak belesnek
s nem gyötörnek majd emlékek.

De aztán az ajtó kivágódott,
a régi képek sorozata letaglózott.
A múltam végig bennem él,
az ajtóm ez ellen meg nem véd.

2016.01.11.

Éva