Feketerigó éneke zeng
a homályos hajnal
csendjébe vájva,
béke illata száll a
tavasz szárnyán 
a nyugalommal felváltva.

Átlagos pirkadat, mely 
tollamat inspirálja:
az életem egy fa, melynek
kérge sebes s levelét
a hernyó rágja. Talán
egyet te is letéptél már.
Minden egyes levél
leszakítása fáj, de
belül én kitartó vagyok,
és minden fájdalom után
újrafakadok. Növekszem,
változom, virágzom, a
próbákat kiállom, fújjon
szél, legyen vihar, essen 
hó, villám csattanjon,
én szilárdan állok, 
gyökeremmel kapaszkodok.
Belém vésték kezdőbetűit
azok, kik elhagytak, majd
védő kezek ápolgattak.
Hajladozom ugyan, s néha
víz után sóvárgok, közben
madarakkal szárnyalok és
ágaimmal feljebb nyújtózok,
több és szebb faágam lesz,
mint valaha gondoltam,
minden gallyam fontos,
mert egy-egy emléket 
hordoz, s megmutatja, 
honnan hová jutottam.

A fa növekszik, ahogyan 
én is teszem, az idő
viszontagságait tűri,
ahogyan én is a terheket
elviselem. Ha lehetnék,
fa lennék, és gyűrűimben
őrizném az évek emlékét.

A nap rám kacsintott a fák 
közül, szívemből szemembe
emlékkép-mozaik vetült. 

(Kép: weheartit.com)

2016.04.12.

Éva