Állunk kővé válva,
szívünk szürkére váltva,
elhidegülve egymástól,
semmit várva a világtól.

Megyünk a fejünk után,
nem tanulunk egymás kárán,
rideg kezek köszönnek,
üvegszemek üzennek.

Meghalt a szerető lélek,
nincsen számára élet,
falak között lapulunk
s magunk elé bambulunk.

Kövekké mosott a lét,
nem ér el hozzánk a fény,
mozdulatlan börtön
üres fejünk fölött.

Nem akarok kő maradni,
elhidegülve élni-halni,
nyitok a lelkek felé,
hogy kőből rózsa legyél.

Ezzel én is változom,
egy új világról álmodom:
ha most kővé vagy válva,
nyiss, és meg leszel váltva.

2016.10.26.

Éva

Kép: Bálint Hanna