Az időfolyam körülöttem
zabosan folyik, de
nálam az édes Idő 
megállt, s visszafelé  telik.
Nézek magam elé,
bámulok a semmiségbe,
magammal mit kezdeni 
nem tudok, úgy érzem,
rossz helyen vagyok.
Az idő eltelik rajtam,
nem fog várni miattam,
elszalad mellettem gyorsan.
Az Idő és az én időm
kétszer találkozik:
mikor utolérem, elkapom,
és arcomon majd mosoly
húzódik, akkor az Idővel 
együtt folyok, és tudni fogom,
hogy akkor, ott, igazán
boldog vagyok. 
Drága Idő!
Emeld fel lényemet,
engedd meg nekem,
hogy boldog legyek.
Eveznék már az idő 
folyamán, és élvezném 
az élet napsugarát.
Fogd meg kezem,
karolj fel és találkozzunk
egyszer. Aztán még
egyszer soha, még nincs
nyitva számomra a 
halál kapuja.

2016.03.22.

Éva

...

Kételkedem magamban,
meginog a gyenge léc,
aztán Ő jön és betakar,
mit számít már a lét.

Mérhetetlenül fájdalmas,
ha átölel a Szomorúság,
minden mosoly ártalmas,
mikor vigasztalni próbál.

Érzek minden lélegzetet,
sírás haldoklik torkomban,
barátságos kezek integetnek,
mégis zuhanok elhagyottan.

Szentimentalistán bámulom
esőfelhők táncát az égen,
bánatom el nem árulom,
mivel magam sem értem.

Ha mindenki boldog akar lenni,
én vállalom, hogy szomorú,
nekem nincs mit veszteni,
hisz fejemen nem volt még koszorú.

A Szomorúság minden nekem,
nem kell társ, barát vagy anya,
a Szomorúság rejtelem,
menedék: ápol és eltakar.

Ma különösen szürke
a külvilág számomra,
ma minden ember bűne
kívánkozik az irgalomra.

...

Három évet vártunk,
hogy engedélyt kapjunk,
majd kigurult a múltunk
a szürke vaskapun. 

A roncs lassan távolodott,
a csúfos múlt szertefoszlott,
meg kellett volna könnyebbülni,
de nem sikerült, csak megrendülni.

Nincs többé a vörös Lada,
nincs sem emlék, sem nagyapa.
Nincs horgony, mely összekötne,
nincs mi rá emlékeztetne...

és kigurult a múltunk
a szürke vaskapun,
kicsordult a könnye,
kit ő örökre elhagyott.

2016.03.17.

Éva

(Kép: weheartit. com)

Túl sok mostanában a véletlen,
a tények lassan összeállnak,
szolid megszokott életedben,
szemeid hirtelen kipattannak.

Minden okkal történik:
okkal vagy az, aki vagy,
más ember nem létezik
még egy olyan, mint te vagy.

Ha a múlt maradványa
előtted zagyvaságnak tűnik,
az a jövő-puzzle egy darabja,
bár nem minden az, aminek látszik.

Ha valami hirtelen elromlik,
nem úgy van, ahogy akartad,
ha terved egy ponton elbukik,
úgy látszik, egyből feladtad.

De nem. Ennek így kell lennie,
minden jó úgy, ahogy alakul,
a múltnak el kell mennie,
csak emlék marad tanulságul. 

Gondolj egy percre a jövőre,
a terveidre, az álmaidra,
gondosan figyelj a jelekre,
hisz sosem hagy magadra.

Van, aki a rosszból jót,
a csúf végből szépet csinál,
aki ...

Mikor szükségem van Rá,
nyoma sincs a szívemben,
mikor rám köszönt a Halál,
tiltakoztam hevesen.

A harag átszőtte elmém, 
teljesen megváltoztatott,
a düh nem hagyott békét,
a számonkérés sem hiányzott:

"Miért ekkor, miért most?
Miért ő és miért én?
Miért kapom a sok rosszt'?
Mindig az ördög nevet a végén?"

Mikor szemem látta,
hogy aki élt, eltávozott,
bosszús szívem bánta s
kérdezte, mi változott?

Akit egykor ráncok öleltek,
ma hullik reá homok,
akit a napsugarak temettek,
akire mindig emlékezni fogok.

Megérkezett a Gyász,
fagyos szárnyakon repülve,
sok-sok emlék várt,
mikor a sebeket feltépte.

Örültem minden csepp könnynek,
a Gyász áldozata voltam,
a harag elpárolgott belőlem,
már nem az lettem, aki voltam. 

Isten mielőtt megszülettem,
úgy határozott, elfelezi a lelkem. 
Az egyik felét belém, a másikat
a testvérembe illesztette.

Kiskorunkban ezt nem tudtuk magunkról,
olyanok voltunk, mint két medvebocs,
aki csak a játékért harcol.
Bocsáss meg, hogy nehéz gyermekkorod
volt, hogy mindig ott voltam,
ahol nem volt indokolt.
Így szerettük egymást, no meg
a történeteket, ahogy mondtad,
idézem: "a tóbászt, tumpit, tenyeret".

Egyre jobban bontogattuk szárnyainkat:
a tieid egyenletekből, az enyémek
mondatokból álltak.

Mikor azt hittük, ennél fergetegesebb
nem lehet életünk, még egy kis hugit összeszedtünk.
Rosszcsont volt,
mondták is: egymaga kiteszi a két lányt is.
Álmában huncutságon morfondírozott,
neki nem egy, hanem egyből két lélek jutott.

...

Már évek óta tengődtem,
már évek óta kerestem,
egyszer csak rájöttem,
hogy teljesen elvesztem .

Magányos voltam,
pedig a szoba telve volt,
menekülni akartam, de
mindig utolért a múlt,
fényre vágyódtam,
de folyton sötét jutott,
máshogy gondoltam,
de tervem megbukott.

Elvesztem egyedül 
a labirintusban, futottam
a gondok elől, de egy 
idő után feladtam,
ruhám koszos volt,
szemeimből csípős könny
folyt, a szívem belülről karmolt, 
az ész már rég távol volt.

Így sodródtam üresen,
nem volt bennem érzelem,
az életet csak túl - éltem,
amim volt az egyetlen: 
egy csöppnyi kis reményem.
Nem volt, ki segítsen,
magamtól kellett megtennem:
egy lépést, mely nehezebb,
mint képzeltem.

Lelkem tartott egyben,
Lelkem vezetett.
Mikor minden ...

Sokáig csak léteztem,
a jót és rosszat
nem éreztem,
valamit kerestem és
tegnap végre megleltem.
Fogtad a kezemet,
simogattad szívemet,
ontottad a könnyemet,
megtöltötted lelkemet
és végre éreztem.
Éreztem, hogy létezel,
éreztem, hogy eltöltesz
szeretettel és felemelsz,
szeretsz, vezérelsz, Istenem.
Elküldted a Szentlelket,
hogy begyógyítsd a sebemet,
megmutattad erődet,
és én bízom Benned,
kezedbe teszem életem,
rendelkezz velem Istenem,
köszönöm, hogy megleltem,
amit egész végig kerestem.

2016.02.18.

Éva

Eszter