Csillagszeplős nyáréjszakán
hallgattam a Sötét zaját.
Messze száguldó autók sebessége
a nyugodt éjszakát kettészelte.

A házak mintha elhagyottak lennének,
a fénynek állítanak emléket,
a templom tornya tovább magasodik,
minden este a csillagokig nyújtózkodik.

A nádas tele élettel zsong,
a párás légben szúnyog bong,
fekete szemű róka les a bozótban,
ártatlan kacsapár nagy tébolyban.

Nyúlcsalád a földünkön rohan át,
a finom répára feni a fogát,
szabadon szerény őzek falatoznak,
szívükben egy bátrabb világról álmodoznak.

Kertemben sün cammog éppen,
elveszik a tücskök zenéjében.
Az udvaron kiskutyám szundít,
ha mentőt hall, felkel s vonyít.

A szobámban őrjítő meleg tombol,
ez vert fel édes álmomból.
Mi lehet ...

Szívemből kikívánkozik: ELÉG,
a pohár betelt: csordultig.
A múlt egy percre elég,
füstje táncol a csillagokig.

Elég volt abból, hogy 
panaszkodj a sanyarúságról,
ne hidd, hogy neked csak ez jutott!
Ébredj fel a pesszimizmusból.

Elég volt abból, hogy 
a pénz vezérel életedben,
ha kicsid is van, lehet az sok,
csak élj egyszerűbben.

Elég volt abból, hogy 
elfogyott a szeretet,
ilyet ne mondj: csak
nyisd ki a szemedet!

Nem élhetsz szomorú rabként,
hisz az egész Föld a tiéd,
nem élhetsz bezárt madárként,
hisz a kalitka nyitva rég.

Tárd fel szíved rejtekét,
szabadulj meg zsákodtól,
gondjaid engedd az ég felé
és kelj fel a nyomorúságból.

2015.08.17.

Éva

Talán ő,
talán te,
talán ez egy történet kezdete.

Talán a szemedbe nézek,
talán te az enyémbe révedsz,
talán elkapom szende tekintetem,
talán te arcomat tovább lesed,
talán a rózsás pír leleplez,
talán megszólítasz kedvesen,
talán elutasítlak hirtelen,
talán táncolok veled nevetve,
talán ez egy történet kezdete.

Talán létezik szerelem,
mely első látásra terem,
talán összefutunk egyszer,
talán látlak ezerszer,
talán merész leszek
és én szólítlak meg,
talán te mentesz meg,
mikor minden elveszett.
Talán te leszel az egyetlen
igazi nagy szerelmem.
Talán te...

2015.07.23.

Éva

Halkan hajózom az élet folyamán,
újabb és újabb döntés visz tovább,
bár hajóm kitartóan előre halad,
a sodró víz csak apad és apad.

Nincsen célom, nincs végállomás,
minden kikötő csak látomás,
nem látom a helyet, hol kiköthetnék,
nem tudom a célom, melyért küzdenék.

Egyszer az út elfogy majd előttem
és megkérdezem magamtól: mi az amit elértem?
De csak bolyongok a világban félve,
nem is tudom éltemnek mi értelme.

Keresem a kikötőm, kutatom a céljaim,
de csak vesztegetem mit sem érő napjaim,
hajóm ha kiérne a kalandos tengerre,
iránytűm mutatója sehová sem vezetne.

Kell egy biztos pont, ezt jól tudom,
sokszor ezen jár minden gondolatom.
Lesz egy kikötő, hová kitartó hajóm beér,
és ott fog várni a nagybetűs tábla: ...

Eszter

Állok a szélben szabadon,
fülemben süvít, zakatol,
szívem halkan dobol,
s te gyönge kezem fogod.
Veled minden vagyok,
nélküled csak üres lapok,
ahogy a napok múlnak,
úgy szeretlek jobban.

Te vezetsz az úton,
én pedig követlek vakon,
s te gyönge kezem fogod.
"Hozzám jönnél?"- mondod,
szívem hangosan dobol,
fülemben süvít, zakatol,
számon nagy mosoly,
ujjamra gyűrűt húzol,
ajkaimon édes csókod,
ölelésed meleg otthon.
És mi csak állunk a
szélben szabadon.

2015.06.21.

Éva

Színes virágszálból 
szőtt kedves szívem
menekülne a világból,
el, csak el innen.

Hajszálvékony cérnák
tartják csak egyben,
pitypang puha szálak
szövik át koszorúképpen.

Mint hópehely a kézen,
minden része gyenge,
könnyed léte röpke,
ha éri a gonosz keze.

Mint hajszál szakadna,
törne ezer darabra,
pillangó pihe szárnya,
melytől megváltozna.

Ha porcelánból lenne
valahol úgyis megrepedne,
rejtelem lélek-belseje
a mélyből a felszínre kerülne.

Betörne a tükör,
mint ablaküveg heverne;
a váza összetört,
a virágnak mi értelme?

De virágszívem erős,
szenvedéseim kibírja,
ha az ég felhős,
ő mégis a Napot hívja.

Ólom-nehéz évek súlya
páncélként szolgálják,
ami egykor hátra húzta,
ma védelmét alkotják.

...

Új rejtekek születtek,
a mezők új erőre serkentek,
a kert csak egyre zöldebb lett.

Fátyolként borít be mindent
a dús, szilaj természet,
a kertek csordultig teltek.

Csak gyűlt a sok levél,
ami elhalt, újra élt,
hisz az ősz messze még.

Haragos-, menta- és mohazöld,
smaragdként ragyogott a föld,
a fákat csak a szél rázta föl.

Lustán lebbentek a levelek,
faágon csiviteltek a verebek,
alig várták a nyári meleget.

A diófa lombja muzsikált,
koronájára rigó szállt,
ő fújta el az alkony lángját.

Néha keresd fel a zöldet ,
és fedezd fel a földet,
közben találd meg a csönded.

2015.05.17.

Éva

(kép: weheartit.com)

Hátrahagynám a fákat,
a falakat, a házat,
a kertet, a virágokat,
a csöndet, a rigókat.

Hátrahagynám a szobát,
a nagy, üres ablakokat,
az íróasztalon a lámpát,
a könyveket, a lapokat.

Hátrahagynám az éveket,
széttépném a régi emlékeket,
írnék boldogabbakat, szépeket,
és összegyűrném a régieket.

Hátrahagynám a piszkot,
a tehetetlenül szaporodó sok koszt,
az ember bőrén a mocskot,
letisztítanám a rengeteg port.

Hátrahagynám a gyűlöletet,
a haragot, mi bús szívet etet,
a helyet, hol mindenki megvet,
a falut, melyben a családunk szenved.

Hátrahagynám és elköltöznék,
ahol a hegyeket völgyek ölelnék,
szabad lenne lényem, nem lenne kötelék,
nem kísértene a sok csúf emlék.

Hátrahagynám, ha tehetném,
de minden ...